Andy Duncan:
TALÁLKOZÁSOK

Nebula-díjas

 

Mindenszentek napjának délutánján kopogtak az ajtómon, de a „Csokit vagy csalunk!” idején nekem ugyan nem volt túl sok kedvem kimenni. Egy öregember ebben a világban már inkább vár csalást, mint csokit. Hagytam, hadd kopogjon. Kopp-kopp! Ding-dong! De aztán csak elvonta a figyelmemet, márpedig a régi töltényhüvelyek megtöltése puskaporral és golyóval nem volt épp egyszerű feladat, még ha nem is vesszük, hogy nyolcvanvalahány éves koromra milyen reszketeggé vált a kezem.

– Jól van na, hogy sülne ki a szemetek! – kiabáltam, és feltápászkodtam az asztaltól. Nekiütköztem, és lelöktem az egyik üvegcsét. Csak a borsszóró volt, úgyhogy nem kaptam utána. Anyám biztosan megrótt volna efféle szavakért, de felnőve mindannyian teszünk olyanokat, amiket az anyánk rosszaik volna. Ilyen lelkülettel vagyunk megáldva ezen a földgolyón; nem is tehetünk róla.

Óvatosan odamentem az ajtóhoz, és kikukucskáltam a függöny sarkából, de nem láttam semmit, csak a szúnyoghálón átszűrődő napfényt; a nap csak három körül szokott besütni a szobába. A függönyre egy ember fejének árnyéka vetült, bár alacsonyan volt, akár egy gyereké. Talán Holtonék egyik porontya, aki egy vézna, kukoricakását majszoló afrikai gyerek képével díszített, narancssárga kartondobozzal szokott aprópénzt gyűjteni. Azt mondták, Holtonék olyanok, mint Johnny Cash: olyan naivan idealisták, hogy talán nem is e világra valók.

– Mit akarsz? – kiáltottam ki. Megfogtam az ajtó gombját, a másik kezemmel pedig negyeddollárost kutattam a zsebemben az éhező gyerekeknek.

– Mr. Nelson? Mr. Buck Nelson? Beszélni szeretnék önnel, ha nem bánja. Odabent vagy itt a verandán, ahogy önnek tetszik.

Egy lány volt, de nem ám gyereklány. Elhúztam a függönyt, és egy csinos arcocska nézett vissza rám valami svájcisapka alól, ami úgy nézett ki, mint egy oldalra dőlt csészealj. A nő szája ugyanolyan fekete-vörösre volt festve, mint a haja. Elhúztam a reteszt, és kinyitottam a faajtót, de a szúnyoghálósat még nem. Amikor egészben láttam a nőt, végigsöpört rajtam valami bolond hiúság, és már bántam, hogy nem vettem fel tiszta overallt aznap reggel. Csizmája szára a térde fölé ért, de még így is messze volt feszes, zöld ruhája alsó szegélyétől. Apró kis nő volt, alig ért a kulcscsontomig, de egy vak is megmondta volna, hogy nagyon is felnőtt. Hirtelen a hajamra gondoltam, hogy milyen zilált lehet, és önkéntelenül is odanyúltam, hogy lesimítsam. Csak nyugi, öregfiú!

– 1894 óta minden léleknek kinyitom, aki Buck Nelson nevét kiáltja, úgyhogy gondoltam, magával se teszek kivételt. Miről akar beszélni, Miss…?

– Miss Hanes – mondta. – Szabadúszó újságíró vagyok, az Associated Pressnek dolgozom.

– Újságíró – ismételtem. Állkapcsom megfeszült. Hátranyúltam, és megragadtam az ajtógombot, pont olyan önkéntelenül, ahogy az előbb a hajamat simítottam le. – Akkor maga rossz helyen jár.

Elővett egy kis spirálnoteszt; gyufásdobozból is láttam már nagyobbat. Felcsapta, és fél szemmel rápillantott. A notesz tele volt macskakaparással; mondhatom, nem így tanítják az iskolában.

– De ugye maga Buck Nelson? Egyes út, Mountain View, Missouri? Maga írt könyvet az utazásairól a Holdra, a Marsra és a Vénuszra, vagy nem?

Mire a „Vénuszához ért, a hangja már csak tompán hallatszott, mert közben rácsaptam az ajtót. Becsattintottam a reteszt, közben átkoztam rozsdás reflexeimet. Mióta nem járt erre egyetlen idióta riporter se? Nem elég régóta. Ahogy csak a rossz lábamból kitelt, a hátsó ajtóhoz szaladtam. Elég gyorsan ment még az én koromban is, mert kicsi a ház. Azt a reteszt is bezártam, és még a függönyöket is elhúztam. Bekapcsoltam régi Zenith tévémet, és a legnagyobb hangerőre állítottam, hogy elnyomjam a nő átkozott kopogását meg kiabálását. Mióta a tetőantennát összevissza tépte a legutóbbi forgószél, a tévé képe nagyjából olyan volt, mintha minden műsort hófúvásban forgattak volna, de a hang még elég jól jött. Épp az egyik szappanopera ment. Visszaültem az asztalhoz, és tovább szereltem sörétesem töltényeit. Nem igazán követtem ezeket a női sorozatokat, de ahogy hallottam, épp Stu és Jo beszélgettek egy kávé fölött a Hartford-házban szegény Eunice-ről és arról az őrült lányról, aki egy szellem sugallatára megölte őt. Jennifer, az a szőkeség sültbolond volt, az biztos, de bitang jól nézett ki, és mióta becsukták a szanatóriumba, a sztori sokat vesztett a varázsából. Az újságírónős kalamajka miatt folyton melléöntöttem a puskaport, de aztán a sorozatról eszembe jutott, hogy már elmúlt vacsoraidő, és rögtön megéheztem. A konyhába mentem, leakasztottam a lábost, és feltettem a nagy égőre. Kivettem egy kis zsírt a jégszekrényből, és rádobtam olvadni. Azután kivettem néhány frissen szedett gombát egy üvegből, lemostam őket a csapban, és megforgattam egy adag kukoricalisztben, miközben fél füllel a tévét hallgattam, a másikkal meg a városi lányt, ahogy a hátsó ajtón dörömböl és kiabál. Hallottam, hogy csizmasarka tompán kopog a hátsó verandán, ahogy átlép a kutyakosáron, ahol Teddy aludt régebben, és ahová Bo, a másik kutyám is megpróbált néha bekucorodni, akármilyen nagy tehén is volt. A nő biztosan szegény öreg Bóról akar beszélni vagy a sírját megnézni; mintha az bizonyítana valamit. Meg kell hagyni, Miss Associated Press nem hagyta magát könnyen lerázni. Hallottam, hogy becsúsztat valamit az ajtó alatt; olyan hangot adott, mintha egy mezei egér akarna beosonni. Egy kis kártya volt, olyan, amilyet az a metodista prédikátor szokott hagyni, csak fényesebb. Nem vettem fel. Bármi is legyen az, nincs szükségem rá. A gombát a forró olajba csúsztattam óvatosan, hogy ne csapjon fel. Bár a kezem már alig volt jó a fegyverekhez meg a szerszámokhoz, a konyhában olyan biztosan mozogtam, akár egy szakácsnő. Persze mióta megnyílt a vegyesbolt az út mellett, és bevezették a gázt, már nem kellett lövöldözni, hogy ehessek. Ahogy a gomba sisteregni kezdett, már nem hallottam Miss Press zajongását.

„A holnap keresése mai epizódját támogatta: a Span általános tisztítószer és a Joy mosogatószer: a zsíros tál ragyog, a tepsi is csillog! A történetet hamarosan folytatjuk!”

Másnap pirkadatkor keltem, pedig már évek óta nem tartottam fejőstehenet. Az utolsó Molly volt; mókás öreglány, de nyugodt és kedves jószág. Mindegy; ha valaki hetven évig fejte a teheneket, nehéz ám kizökkennie a kerékvágásból és megvárni, míg hasára süt a nap. Az első napsugár már reggeli közben ért; épp a darakásámat ettem. Gyerekeknek adják, de én is megszerettem; egy kis mézzel igen jólesett. Aztán már tápászkodtam is fel, hogy kimenjek a földre egy kis méhvadászatra.

Egy jutavászon zsákba három, cukorba mártott kukoricacsutkát tettem. Az egyiket kiraktam egy hikorifa csonkjára, a másikat egy kerítésrúd tetejére, a harmadikat meg egy sziklára, ami a patakhoz vezető ösvény mellett állt, a teheneknek kirakott sótömbök régi helyén, ahol a sok só miatt még mindig nem nőtt a fű. Aztán leültem egy öreg fejőszékre, és vártam. A dohányt már rég nem rágom, mert már nem ízlik, és az ára annyira felment az adó miatt, hogy már úgyis csak a politikusok zsebét tömném vele. Egy kicsit azért még tartok magamnál unaloműzés gyanánt. Most is bekaptam egy keveset, aztán csak néztem, mit csinál a három csutka. Persze meg se mozdultak. Úgy ültem, hogy mind a hármat szemmel tudjam tartani anélkül, hogy el kéne fordítanom a fejem. Bár már nem láttam olyan jól A holnap keresését már azelőtt se, mióta az antenna kicsavarodott, de a méheket még mindig észreveszem, ahogy rákapnak a kirakott csalira.

A fatönkre rakott csutka kapta az első látogatót, de a méh csak körbeszaglászta, aztán továbbrepült, úgyhogy meg se moccantam. A kerítésrúdra meg a sziklára kirakott csutkával is ugyanez történt: három méh jött, de ugyanazzal a lendülettel el is ment. Aztán jött egy méretes példány; úgy zúgott, akár egy repülőgép. Leszállt a kerítésrúdra, és elkezdett felpakolni. Amikor teleszedte magát, lustán emelkedett fel, mint egy kocsmatöltelék, aki túl sokat emelgette a korsót aznap. Három kört írt le lomhán, hogy megjegyezze a helyet. Amikor elindult, követtem az erdőbe.

Miszter Nagyfiú felszállt a domb mentén, egyenesen a McQuarry-birtokra, de aztán átrepült egy szedresen, én meg mire megkerültem a tüskebokrokat, nyomát vesztettem. Úgyhogy füleltem kicsit, levegőt se vettem, amikor meghallottam a zajt: mintha levelek susogtak volna, csakhogy arrafelé nem voltak ám levelek. És nem is tévedtem: egy nagy, odvas tölgyet láttam, alsó ágainak résén pedig egész méh-országút vezetett keresztül. Az igazat megvallva, már nem a saját földemen voltam. A McQuarry-birtok egy Cape Girardeau-i bankhoz tartozott, ha ugyan tartozott bárkihez is. De ezt a fát még senki nem jelölte meg, úgyhogy nyugodtan birtokba vehettem. Körüljártam, és egy X jelet véstem oda, ahol még a legvaksibb méhvadász is észrevenné – még én is, mert tudták rólam, hogy néha még a saját jeleimet se veszem részre, vagy épp feltúrom a ruhásszekrényemet egy zokni után, ami már a lábamon van. Ahogy a kaptár felé lopakodtam, felötlött bennem, hogy pont így lopóztam az ajtó felé is a minap. Eszembe jutott Miss Press, akiről azóta meg is feledkeztem. Amikor azonban hazaindultam – épp ahogy a bicskámat csuktam össze –, megláttam öt, ahogy a McQuarry-ház kéményének csonkján üldögél, lábát lóbálja, és integet. Mintha csak a földből bújt volna elő most, hogy rá gondoltam. A hazafelé vezető ösvény pont mellette vezetett el, és semmi kedvem nem volt megfordulni és megkerülni a hegyet, csak hogy aztán visszaérjek a makadámútra. Amúgy is jönne utánam, ahogy ide is követett. Újra kinyitottam a bicskámat, levágtam egy mogyoróágat, lecsupaszítottam, közben pedig odamentem a nőhöz.

– Helló, Mr. Nelson! – köszönt rám. – Nem kezdhetnénk elölről?

– Szóba se állok magával – mondtam a bicskám hegyét ráirányozva, ahogy elmentem mellette. – Még csak nem is megyek magával együtt – tettem hozzá. Ó lehuppant a kőrakásról, és elindult velem.

– A lehető legrövidebb úton hazamegyek, haza én! – folytattam. – Hogy aztán maga mit csinál, az már a maga dolga. Ha beleesik egy lyukba, még vissza se nézek, de nem ám! Már csináltam ilyet; higgye el! Sok riportert hagytam már sorsára az erdőben.

– Ó, nem hiszek magának – mondta vidám, csilingelő hangon. Most legalább kiránduláshoz öltözött; farmernadrág és lapos sarkú férficsizma volt rajta. Az arca viszont ugyanúgy ki volt kenve, és a svájcisapka is rajta volt. Piros szvettere ugyanolyan feszes volt, mint a múltkor az a zöld ruha.

– Én se megyek magával – folytatta. – Egyedül megyek, pont maga mögött. Még csak nem is láthat, hacsak nem néz hátra. Mind a ketten egyedül megyünk, együtt.

Nem válaszoltam.

– Szóval, a közelben szállt le a hajó? – kérdezte.

Nem válaszoltam.

– Mostanában nem rendezett pikniket, igaz?

Nem válaszoltam.

– Pedig igazán rendezhetne.

Nem válaszoltam.

– A Harmadik típusú találkozásokról írok egy sztorit – mondta. – Az az új film Richard Dreyfusszal. Tudja: Hölgyem, Isten áldja, meg a Cápa… Látta ezeket? Jár egyáltalán moziba? – Felriasztottunk valami állatot, talán egy pulyka lehetett. Hangosan tört át a bokroson, a nő pedig kissé megszeppent.

– De a Gyilkos túrát csak látta! – folytatta.

Nem válaszoltam.

– A szerkesztőm szerint érdekes lenne beszélni emberekkel, akik, tudja, maguk is részesei voltak ilyesminek, akik találkoztak űrlakókkal. Kapcsolatfelvétel, ez a szó rá, nem? Maga az elsők között volt, aki találkozott velük, nem, Mr. Nelson? Mikor is volt, 1956-ban?

Nem válaszoltam.

– Jaj, ugyan már, Mr. Nelson, ne legyen ilyen! A többiek Kaliforniában sokkal készségesebbek voltak. Mr. Bethurum mindent elmondott.

Azt meghiszem, gondoltam. Truman Bethurum mindig is nagy szoknyabolond volt.

– Beszéltem Mr. Fryjal, Mr. Kinggel és Mr. Owensszel is. Meg Mr. Angeluccival.

Orfeo Angelucci, gondoltam. Hát, ő aztán a világ szélhámosa, túltesz még Adamskin is.

– Ezek a nevek nem mondanak semmit – feleltem.

– Az önéhez hasonló dolgokról számoltak be az ötvenes-hatvanas években. Arról, hogy találkoztak az űrtestvérekkel, akik elvitték, csodákat mutattak nekik, és amikor visszahozták őket, már sokkal bölcsebbek voltak.

– Ha maga beszélt ezekkel a népekkel – mondtam –, akkor biztos már maga is roppant bölcs, de az ám! Minek koslat egy vénember után az erdőben?

– Mert maga más – mondta. – Maga olyan dolgokat is tud, amiket a többiek nem.

– Más dolgokat, mi? És miféléket?

– Például tudja, hogy kell méhekre vadászni.

Felhorkantam.

– Méhekre vadászni… A méhekre nem kell vadászni, Miss Press. Vagy Priss. Meg is veheti a mézet az AP-nél. Ha nem akar elmenni a boltba, csak kérnie kell, és valami sültbolond kiviszi magának ingyen, ezüsttálcán.

– Hát, köszönöm szépen – mondta.

– Nem bók volt – válaszoltam. – Inkább amolyan figyelmeztető jelzés. Tudja, mint a „Híd lezárva” vagy a „Vigyázat, méreg!” írjon, amit akar, Miss Priss, de belőlem nem húz ki túl sokat. Amire szüksége van, azt már tudja.

– De maga azelőtt olyan nyíltan beszélt az élményeiről, Mr. Nelson! Azt olvastam, hogy bárkinek, aki benézett magához, mesélt az idegenről, Bob Solomonról és arról, hogyan gyógyította meg a csészealjból jövő sugárral a lumbágóját. Meg arról a kellemes marsi rétről. Háromnapos piknikeket szervezett itt, a farmján azoknak, akik az űrtestvérekről akartak hallani! Még kis tasakokat is osztogatott, a kétszáz kilós vénuszi kutyája néhány szőrszálával!

Megálltam, és felé fordultam, ő hátrált egy lépést, és majdnem elesett.

– Még hogy kétszáz kiló? – csattantam fel. – Maguk, riporterek mindent elhisznek? Már értem, miért nincs túl nehéz dolguk a politikusoknak! Hát akkor elmondanám, Miss Priss, hogy Bo alig százkilencven kilót nyomott, azt is a hídmérlegen a Union 76 mögött 1960 júniusában, amikor az összes takarmányt megette. Clay Rector, az akkori mérlegkezelő azt mondta, hogy az a hídmérleg még azt is kimutatná, ha kivennénk egy mappát a teherautóból, úgyhogy elhiheti. – Elhallgattam, hogy levegőt vegyek, aztán megcsóváltam a fejem, és sarkon fordultam.

– Attól a naptól – folytattam – diétára fogtam Bót, és rendszeresen megmértem a derékbőségét. Mindennap kivittem egy rönkös-sziklás tisztásra, mert tudja, a kutyák boldogabbak, ha kicsit megfuttatják őket. Le is fogyott úgy 150-160 kilóra, és újra virgonc lett, az ám! Szaladgált ide-oda, szökdécselt, és eljátszott a sziklákkal, azért van ott az a három nagy görgeteg a rét közepén, ahová lökdöste őket. Még hogy kétszáz kiló! Ha ezt elhiszi, magát igen könnyű átejteni, szavamra!

Felmelegített a séta, a napsütés meg a saját monológom, úgyhogy fürgébbre vettem a lépteim. Ő azonban tartotta a lépést, és közben a jegyzetfüzetébe firkált egy ezüsttollal, ami megcsillant a napfényben.

– Én kérek elnézést – mondta. – És mi történt? Miért hagyta abba a pikniket, és miért üldözte el a látogatókat sörétes puskával? Jó ideje már a levelekre se válaszol.

– Maga is láthatja a saját szemével, hogy miért – mondtam. – Megöregedtem. Majd meglátja, milyen, ha egyszer odajut. Mindenki, aki hitt nekem, már halott. Aztán akik úgy tettek, mintha hinnének nekem, azok is meghaltak. Most már azok is kezdenek hullani, akik valami homályos kötelességtudatból még megtűrnek. Bo meghalt. Teddy, a földi kutyám, ő is meghalt. Aztán azok az űrhajósok elrepültek a Holdra, és azt mondták, hogy nem láttak se bányákat, se kupolákat, se űrkutyákat. Semmit, amiről az öreg Buck beszélt. És az én történetem helyett mivel jöttek, na mivel? Hogy nincs ott más, csak por, kövek meg kráterek, ameddig csak a szem ellát. És ha arrébb megyünk, akkor is csak port, köveket meg krátereket találunk, míg csak meg nem kerüljük az egész golyóbist! Ennyi a Hold, azt mondták, semmi több! Persze egy-két helytől eltekintve, ahol a por olyan mély, hogy ha egy űrhajó leszállna, egyből elnyelné, és lesüllyedne a mélybe. És ott mit találna? Csodák csodája: még több port. Nem láttak semmit, ami bárkit is érdekelhet. Se repülő autókat, se gyémánttavakat, se félmeztelen holdbéli lányokat. Csak a nagy, hervasztó semmit. Hát ezért mentek oda? Ezért elég lett volna Arkansasig menni. Ott legalább lehet horgászni, az ember kifoghat egy-két keszeget. Ráadásul a lumbágóm is kiújult. – Leültem a hintaszékbe, mert közben visszaértünk a verandára.

– A doktor szerint mindig visszajön. Sőt, már doktorokat is mondhatok. Tudja, már a harmadikat fogyasztom. Az első kettő meghalt. Nem semmi, hogy valaki túléli két orvosát is, nem igaz?

A nő élénken jegyzetelt, tolla sercegett a papíron.

– Talán Bob Solomon fénycsóvája még mindig jótékonyan hat magára, ennyi idő után is.

– Hát, ártani nem árt, az már biztos. Amit az űrlakókról mondanak manapság, még az a szerencse, hogy az öreg Bob nem dugott fel egy kapanyelet a seggembe, hogy egy tűzijáték-rakétával küldjön haza, miután három óra kiesett az életemből. Ma más se érdekli az embereket, mint a gülü szemű, hosszú ujjú gnómok, akik a gyerekek ruhásszekrényében bujkálnak. Űr-doktorok, na hiszen! Elvettek három órát az életemből? Na és, a múltkor csak az urológusnál voltam ennyit. Próbálják csak ki, jó szórakozást!

– Azért az nem teljesen igaz, hogy nem érdekel senkit – mondta a nő. – Mi van a Csillagok háborújával? Már most több pénzt hozott, mint bármelyik másik film. Többet, mint az Elfújta a szél vagy A muzsika hangja. Eszerint az embereket még mindig érdekli az űr meg a barátságos űrlények. Az új Richard Dreyfuss-film pedig valós ufóaktákon alapul. Dr. Hynek is részt vett a munkában. Ez újra rá fogja irányítani a figyelmet a múltbeli észlelésekre.

– Mintha már az ország összes doktoránál jártam volna – mondtam neki –, de nem ismerek semmilyen dr. Hyneket.

– És mi van dr. Rutledge-dzsal?

– Az, aki a lábgombámat kezeli?

A karomra csapott a jegyzetfüzetével.

– Maga egyre idegesítőbb! – nevetett. – Dr. Harley Rutledge, a fizikus. A közelben dolgozik, a Délkelet-Missouri Állami Egyetemen. Öt csak ismeri, nem? A professzor már évek óta komolyan foglalkozik ufómegfigyeléssel itt, az Ozark-fennsíkon. Dokumentálja az összes lidércfényt. Mint legutóbb Hornetnél, Neosho közelében.

– Hallottam arról a fényről – mondtam de nem gondoltam, hogy a tudósokat is érdekli.

– Látja? – kiáltott magas hangon, mintha egy ajándékot bontott volna ki, mintha bebizonyított volna valamit. – Sok minden történt, mióta magára zárta az ajtót. Manapság több embert érdekelnek az ufók, csészealjak meg az űrlények, mint akár az ötvenes években. Megint rendezhetne egy pikniket!

Ahogy belejöttem a beszédbe, már jól éreztem magam vele. Jólesett üldögélni a napfényben, barátságosan beszélgetni egy csinos lánnyal, vagy ha már itt tartunk, bárkivel. Szó, ami szó, rettentő magányos voltam, és hiányoztak azok a piknikek is, az a sokféle népség, akik a farmra jöttek, és akik egyébként sosem találkoztak volna, ha nem lettem volna én. Dagadt a keblem akkoriban. Ám idővel észrevettem valami furcsát. Miss Priss, akinek már elfelejtettem a valódi nevét, eddig városi, tanult és kivagyi lánynak tűnt. Most viszont minél tovább ültünk és beszélgettünk, annál fesztelenebb lett; feloldódott, mintha egész életében vidéken élt volna. Valahogy megütköztem ezen. Így csinálta Mike Wallace is a 60Minutesben? Miss Priss is úgy tesz, mintha egyszerű ember lenne, amíg elfelejtkezel magadról, és mindent elfecsegsz?

– Mit is mondott, honnan jött? – kérdeztem.

– A Marsról – mondta. Aztán felnevetett. – Vagy inkább Marsból. Azért ne izgassa fel magát! Mars egy városka Pennsylvaniában, Pittsburghtől északra. De most Chicagóban dolgozom. – Hátracsapta a fejét, fintorgott, és lebiggyesztette az ajkát. – Meg se nézte a névjegyemet – mondta. – Az ajtaja alá csúsztattam tegnap este, amikor olyan gorombán bezárkózott.

– Nem néztem meg – mondtam, és nem is hazudtam, mert ma reggel se mentem oda, hogy fölvegyem a földről. Igazság szerint teljesen kiesett a fejemből.

– Jöjjön ki ma éjjel a Clearwater-tóhoz! Dr. Rutledge és a diákjai egész éjszaka ott lesznek, és figyelik az eget. Meghívtak engem is, én pedig meghívom magát. Látja? Milyen illusztris barátai vannak! A kilátóhelyen lesznek, az autópálya mellett. Ismeri?

– Igen – mondtam.

– Tud vezetni éjszaka? Eljöhetek magáért. – Pislogott, és ráharapott a szája szélére, mintha valami épp most jutott volna eszébe. – Bár lehet, hogy problémás lenne…

– Ne fáradjon! – mondtam. – Ugyanolyan jól vezetek, mint eddig, a pick-upom is bírja még a strapát. Nem mintha annyira akarnék egy csomót vezetni, hogy az eget bámuljam. Azt itt is megtehetem a verandán.

– Igen – mondta. – Egyedül. De van valami abban, ha az ember csapatostul csinálja, nem?

Nem válaszoltam, ő pedig visszatette a noteszt a filofaxába, és felállt, mindkét kezével leporolva az ülepét. Mintha sose söpörném a verandát.

– Köszönöm az interjút, Mr. Nelson.

– Nem volt ez interjú – mondtam. – Csak beszélgettünk, ez minden.

– Akkor a beszélgetést – felelte. Elindult az udvaron keresztül a rododendronok közti nyílás felé, ami a felhajtó kezdetét jelölte. – Remélem, eljön ma, Mr. Nelson. Ne hagyja ki a műsort!

Néztem, ahogy elsétál a bokrok mellett, és hallottam a kövek ropogását a csizmája alatt. Aztán már nem hallottam semmit. Visszamentem a házba, bereteszeltem a szúnyoghálós ajtót, és bezártam a faajtót is, aztán visszanéztem még a függöny mögül, hogy megbizonyosodjak, tényleg elment. Úgy hallottam, sokan csak jóval azután emlékeztek vissza bármire, hogy visszahozták őket az idegenek. „Visszanyert emlékezetnek” hívják, mintha ősszel megtalálnák azt a labdát a tetőn, amit még tavasszal dobtunk fel. Azokkal az emberekkel agyturkászok foglalkoztak, hogy visszaemlékezzenek, nekem elég volt ez az újságíró. A vidám beszélgetés az újságírónővel fellazított bennem valamit, és tíz éve elfeledett dolgok jöttek vissza, mint egy áradás, mint egy betegség. Márpedig ha emlék-betegség kap el, azon leginkább egyedül akarok átesni; nem mintha egyedül lenni valami újdonság lenne, nem pedig napi rutin.

Bezártam magam mögött a sufni ajtaját, és felkapcsoltam a lámpát. A láncon himbálózó izzó fényére hintázni kezdtek az árnyékok. Az egyik szekrény aljáról kihúztam egy olcsó faládát, akkorát, hogy akár két hullát is el tudtam volna rejteni benne. Egyszer elhajtottam a gyárba, hogy nagy tételben vegyek a kutyámnak betevőt, mert így olcsóbb volt; ez volt az egyik láda, amiben adták. Még mindig nem ment ki a szaga teljesen. Ahogy kicsúsztattam, az egyik sarka elszakította a narancssárga rongyszőnyeget, és felfedte a göcsörtös fenyőfa padlót. A szőnyeg már cafatokban hevert, de minek vennék újat? Három szerszámosláda csördült meg a láda tetején, kettő nyitva, a harmadik már berozsdált. Letettem őket a földre. Felemeltem a láda tetejét, elhúztam az apró mintás, kék pokrócot, és elkezdtem egyenként kipakolni a dolgokat. Néhányra csak rápillantottam, másokkal többet időztem. Igazából nem egy adott dolgot kerestem, csak meg akartam fogni őket, hogy érezzem a súlyukat, és hogy visszahozzák a rég elfeledett emlékeket.

Egy gyűrött szórólap cipőtalpnyommal, a tetejénél elszakadva, mintha valaki letépte volna egy hirdetőtábláról vagy telefonpóznáról.

 

REPLÜLÓCSÉSZEALJ-TALÁLKOZÓ

Előadók, akik kapcsolatba léptek űrbéli testvéreinkkel

PIKNIK

Sok zene és csillagászati távcső – nézze

meg a Holdat és más égitesteket!

Mindenkit szeretettel várunk – szóljanak

az ismerőseiknek is!

Belépő 50 c és 1, 00 $ adomány

Hétévesnél fiatalabb gyerekeknek ingyenes

INGYENES TÁBOROZÁS

Hozzák a saját sátrukat, lakóautójukat, tábori felszerelésüket – vászonszékek, hálózsák, stb.

A táborban büfé üzemel – sült csirke, szendvics, kávé, hideg üdítő, stb.

A találkozót minden évben megtartjuk

június utolsó hétvégéjén szombattól hétfőig

BUCK MOUNTAIN VIEW-I FARMJÁN

Buck Nelson, Egyes út

Mountain View, Missouri

 

Egy cikk a helyi újságból: „A Buck farmján rendezett űrhajóspiknik 2000 látogatót vonzott.”

Egy régi Life magazin átlátszó nejlontasakban; a címlapon Marilyn Monroe. 1952. április 7-i szám. A cím: A repülő csészealjaknak külön aktát nyitottak. Kicsúsztattam a magazint a nejlontasakból, és átfutottam a cikket. Ez állt benne: „Ezeket a tárgyakat a tudomány jelenlegi állása szerint nem lehet természeti jelenségként magyarázni, hanem kizárólag fejlett intelligenciájú lények repülő eszközeiként.”

Egy kis tasak, benne három-négy szál kutyaszőrrel. Rajta egy csészealj alakú matrica és a felirat: „Buck idegen kutyája, Bo szőre.”

Teddy nem bánta, hogy vágtam néhány tincset az ollómmal a szőréből, hogy kicsit több bevételre tegyek szert. Bo akkor már hónapok óta halott volt, de az emberek látni akartak valamit. Néhány szomszéd akár le is rombolta volna a házamat meg a csűrt, ha híre ment volna, hogy a farmon temettem el Bőt. Egyes emberek csak a hulláknak hisznek, engem pedig nem vett rá a lélek, hogy engedjem a tudósoknak felszabdalni és formailnba tenni szegény párát. Egy régi dal jutott eszembe:

 

Az öszvér veszte a szívbaj lett.

A vén ló veszte a lóorbánc.

Vad keselyűknek volt nagy tánc.

 

Hát nem. Ezúttal nem lesz tánc. Bót egy kis barlangban temettem el, és majdnem én is mentem utána, mert még a traktor villájával is olyan nehéz volt betenni, hogy majdnem szív-szélhűdést kaptam. Aztán befalaztam kövekkel és kavicsokkal; a végén már én se voltam biztos benne, hol van pontosan a hegyen.

Nem mondtam el senkinek, hogy meghalt.

Az emberek bosszankodtak, hogy nem mutogatom, mint egy cirkuszi oroszlánt, hogy nem tudják bámulni, böködni meg lovagolni rajta.

Azt mondtam nekik, hogy harapós az idegenekkel, de ebből egy szó se volt igaz. A hatalmas állat roppant barátságos volt, bár óriási nyelvével le tudott dönteni a lábamról. És az elején mi más voltam neki jómagam is, mint egy idegen? Mind idegenek voltunk. Persze az, hogy Teddy szőrét tettem a tasakokba, színtiszta csalás volt, ahogy a történetek egyes részletei is, amiket az évek során meséltem. Néha eltértem attól, ami valóban történt, mert nem emlékeztem pontosan. Ki kellett töltenem a hiányzó részeket, valahogy úgy, ahogy Bo sírján töltöttem ki kavicsokkal a nagyobb kövek réseit, hogy a rakás távol tartsa a keselyüket. Reméltem, a kőfal elég erős lesz, hogy örökké kitartson.

De egy történet nem olyan, mint egy fal. Egy falba ugyanis minél több anyagot rakunk – fát, követ, maltert –, annál nehezebb ledönteni. Egy történetet azonban csak gyengíti az a sok részlet, amiket az évek során hozzáadunk. Egy darab itt, egy darab ott, a végén az ember már maga se emlékszik, hogy kellene illeszkedniük a részleteknek, és minden részlet csak újabb kapaszkodó valami sültbolondnak, hogy a kérdéseivel még jobban belezavarja az embert, még egy-két rést üssön, amit aztán újra be kell tömni… és sehol a vége. Úgyhogy egy idő után teljesen elmegy az ember kedve a meséléstől, és csak saját magának mesél, mert magának legalább hisz. Legalábbis nagyjából. Akik meg csak nevetni akarnak, gúnyt űzni a történetből, azokat egyszerűen ott hagyja, elmenekül, amíg már senki nem kérdez többet, senki nem emlékezik, senkit nem érdekel a sztori. Nem marad más, csak egy rozoga, bogaras öregember az út menti házból, aki csak ül a sufni padlóján, és sír, az orrából folyik a takony, és tüsszög a portól.

De nem volt minden hazugság, nem ám!

És pont ez volt a legrosszabb.

A riporterek mindig visszajöttek június végén, ahogy a kacsavadászok is, akik egy fagyos reggelen valami különöset láttak az égen, és azóta is azt keresték. Jöttek a nyugalmazott katonák is, akik „protokollokról”, „incidensjelentésekről” meg „biztonsági kihágásokról” beszéltek, meg a púderezett arcú öreglányok, akik azt mondták, hogy egy délután megkerülték a rózsabokrot, és a Szaturnusz gyűrűjén találták magukat. Jöttek a beatnikek a főiskoláról, a rövidgatyás turisták a Polaroidjukkal, az asszonyok, akik fánkot meg világító frizbit árultak, a gyerekek, akik antennás sapkát viseltek, meg a szomszédok, akik csak körbe akartak nézni, hogy az öreg Buck vajon hagyta-e már lepusztulni a helyet, vagy kitart még egy évig. Mind eljöttek évente egyszer, akár a poszáták. Az egyetlen, aki soha nem jött el, egyetlen átkozott alkalommal se a Mi Urunk 1956. éve óta, az maga Bob Solomon, az idegen volt. Az egész istenverte piknik célja és értelme, a Díszvendég soha nem bukkant fel. Ezért hagytam abba a piknikeket, ezért fordultam el megkeseredve az egész csészealj-ipartól, ezért zártam ki mindenkit azóta. Nem az átkozott lumbágóm volt az oka, nem Barney és Betty Hill, akiket először vittek el, nem azok a kövek, amiket a Holdról hoztak vissza, és úgy mutogatták nekem kárörvendve, mint ahogy szenet adnak a rossz gyerekeknek karácsonykor. Az ok Bob Solomon volt, aki megígérte, hogy visszajön, hogy kapcsolatban maradunk, hogy továbbra is ontja rám gyógyító kékesfehér fényét, mert szereti a földi embereket, és szeret engem is. De Bob soha nem jött vissza.

Mi történhetett, ami miatt távol maradt? Nem halt meg, ebben biztos voltam. A halált nem ismerték ott, ahol Bob Solomon élt. Még Bo is élénken ficánkolna, ha otthon maradt volna. Nem, történt valami, ami távol tartja Bobot Mountain View-tól. Valami, amit tettem? Vagy valami, amit nem tettem? Tudtam, vagy tudnom kellett volna valamit? Vagy elfelejtettem valamit ahelyett, hogy őriztem és megbecsültem volna? Vajon ha Bob Solomon Mountain View-ba akarna jönni, megtalálná még? Megismerne engem? A Föld messzire keringett húsz év alatt, mi pedig vele keringtünk.

Kezembe töröltem az orromat, visszacsúsztattam Marilynt a nejlonba. Elhúztam a széket, és lekapcsoltam a villanyt. Aztán csak ültem ott a hűvös sötétségben, mintha a tiszta, békés űrben lebegnék.

 

Tudtam jól, hogy hol kell lekanyarodni a Clearwater-tavi kilátóhelyhez, de majdnem így is elvétettem, olyan sötét volt az erdei út. A balra mutató útjelző nyílon fehér, fényvisszaverő festékkel festett, vésett betűk voltak, és csak akkor léptem a fékre, amikor felvillantak a reflektor fényében. Felkattintottam az indexet, de aztán csak ültem a kocsiban, és vártam. A villogó fény zölden verődött vissza a fenyőkről, de más autóknak nyomát sem láttam az úton.Klikk-klakk, klikk-klakk, villogtak a fák, én pedig nagy sokára gázt adtam, és befordultam az útra. A kerekek alatt felzúgott a kavics, ahogy elhagytam az aszfaltot. A kőfallal elkerített kilátóhelyet az 1930-as években építették, és a szűk utat, amit még a segélyszállás lakói vágtak, nemigen tartották karban, úgyhogy lassan hajtottam fel a dombra a fák között. Egyszer egy állat szaladt át előttem az úton – szeme megvillant a reflektorban –, de egyébként egy lelket sem láttam. Amikor a tisztásra értem, az alacsony mellvédfalhoz, azt hittem, rossz helyen járok. De aztán észrevettem két autót és egy furgont a kilátóhely másik végén, ahová a fiatalok szoktak parkolni, ha csókolózni akarnak. Emberek sziluettjét láttam a kocsik körül. Távolabb álltam meg, leállítottam a motort, és lekapcsoltam a reflektort. Így egy kicsit jobban láttam a sötétben, és zseblámpák fényét vettem észre, ahogy a földet pásztázzák. Emberek járkáltak a kocsik körül, és nagy, embernél is magasabb szerkezeteket állítottak fel. Miután kiszálltam, és becsaptam a pick-up ajtaját, beszélgetés hangjait hallottam, és ahogy közelebb értem, már a szavakat is ki tudtam venni:

– A graviméter rendben.

– Köszönöm, Isobel. Wallace, mi van a spektrumanalizátorral?

– Most melegszik be. Egy perc.

– Lehet, hogy egy percünk sincs, vagy tíz óránk is van. Ki tudja? – Az utóbbi hang felé indultam, ami öregebbnek hangzott a többinél.

– A látogatóink kiszámíthatatlanok.

– Látogatók? – kérdezte a lány.

– Igazad van, Isobel, megszegtem a saját szabályom. Nem tudjuk, hogy értelmesek-e, és ha igen, egyáltalán nem is biztos, hogy látogatóban vannak itt. Talán ők is itt laknak, itt születtek, sokkal inkább, mint például Wallace. Wallace, te georgiai vagy, nem?

– Társaságunk van, prof – mondta a fiú.

– Látom, bár elég rosszul. Jó estét, uram! Segíthetünk? Wallace, kérlek, légy udvariasabb!

– Az arcomba világító zseblámpa elvakított, de a professzor kirántotta a fiú kezéből, és felfelé irányította a saját arcára, mint amikor egy gyerek félelmetes arcot akar vágni. Láttam széles állkapcsa, nagy orra és bozontos bajsza körvonalait.

– Haley Rutledge vagyok – mutatkozott be. – Ön Mr. Nelson, nemde?

– Az vagyok – mondtam, és ahogy kinyújtottam a kezem, a doktor ráirányította a zseblámpa fényét. Aztán egy lapátkéz jelent meg a fényben, és kezet ráztunk. Bőre száraz, töredezett és piros volt az ujjpercein.

– Hogy van mindig? – kérdezte Rutledge, és kikapcsolta a zseblámpát. – Közös barátunk elmondta, hogy mit csinálunk itt, ugye? Elnézést a sötét miatt, de megtanultuk, hogy ha túl sokat világítunk, akkor alig látunk valamit, és a kísérlet is kudarcba fullad.

– Elijeszti őket? – kérdeztem.

– M-mm – mormogta Rutledge. – Nem, nem azért. Egyrészt nincs bizonyítékunk, hogy egyáltalán el lehet ijeszteni őket, másrészt arra viszont van, hogy ezek a… hm, fényjelenségek válaszolnak a mi fényeinkre. Ha túl sokat hadonászunk a zseblámpánkkal, ők is felelnek. Ha mi a vízbe irányítjuk a fénypászmát, akkor leszállnak a vízbe. Mindez lenyűgöző, de felveti, hogy talán csak tükröződést látunk, egyfajta vizuális visszhangot, amit mi mindenképp ki akarunk zárni. Emellett azt szeretnénk megfigyelni, már amennyire lehet, hogy mit csinálnak ezek a fények, amikor nem figyelik meg őket. A baj az, hogy elég nehéz átverni őket. Néhány kutatónak az az ötlete támadt, hogy talán olvasnak a gondolatainkban, de lehet, hogy ez csak képzelgés. Nos, Wallace, minden működik? Nagyszerű, nagyszerű. – Valami kemény műanyag tárgy ért a könyökömhöz, és először azt hittem, hogy Rutledge itallal kínál. – Távcsövet, Mr. Nelson? Mindig van nálunk tartalék, és szívesen látjuk magát.

A lány szólalt meg:

– Úgy hallottuk, maga ilyen fényeket látott egész életében. Igaz ez?

– Azt hiszem, mondhatjuk, hogy igaz – feleltem a látcsőbe nézve. A sötétség közelről csak még sötétebb volt.

– Ez annyira menő! – mondta Isobei. – A szakdolgozatomat az alacsony szintű, változó éjszakai fényjelenségekről írom. Csak linnalavoknak hívom őket röviden. Lidércfények, gömbvillámok, tűzhajók, töklámpások, feu follet. Nagyon szeretném meginterjúvolni önt. Gondoljon csak bele, ha rögzítette volna ezeket a megfigyeléseket az évek alatt!

Néhányat rögzítettem, mondtam majdnem, de Rutledge közbeszólt:

– Isobel, ne rohand le az urat, még alig ismer minket. Miért nem segítesz Wallace-nak a magnóval? A te kezed biztosabb. Nem akarjuk, hogy megint megvágja magát.

A lány eltrappolt, én pedig találtam valamit, amire a messzelátót irányozhattam: a pislogó vörös fényt a Taum Sauk-hegyi tűztorony tetején.

– Bocsásson meg Isobelnek, Mr. Nelson! Fiatal és lelkes, és mindenáron el akar kapni egy gömbvillámot, bár mindig mondom neki, hogy az egy teljesen más jelenség.

– Ezt mondta magának a barátunk, a riporterlány? – kérdeztem. – Hogy kölyökkorom óta lidércfényeket látok errefelé?

– Igen, és hogy érdekli a kutatásunk, hogy összevethesse a népi megfigyeléseit a tudományosabb vizsgálatok eredményeivel. És ahogy neki is mondtam, szívesen látjuk ma éjjel, ha nem nyúl a berendezésekhez, és ha nem áll be a képbe, ha valami… történik. Elég szokatlan, hogy képzetlen megfigyelő is részt vesz a kutatásban, de őszintén szólva, Mr. Nelson, ebben a projektleírásban minden szokatlan, legalábbis ha az Amerikai Geológiai Felmérést nézzük, úgyhogy mi is lehetünk egy kicsit engedékenyebbek.

Egy kis, zöld fény jelent meg Rutledge mellkasánál: megnézte az óráját.

– Őszintén reméltem, hogy Miss Rains is önnel tart. Hajói tudom, mostanában többször találkoztak.

– Ne engem kérdezzen! – mondtam, és megpróbáltam kivenni a torony körvonalait a jelzőfény alatt. Fekete fém a fekete ég előterében. Úgy emlékeztem, a nő neve Hanes volt, de nem szóltam. – Talán jobb ajánlatot kapott.

– Ó, azt kétlem. Nyilvánvaló érdeklődést mutatott a téma iránt. Jól ismeri Miss Rainst, Mr. Nelson?

– Nem mondhatnám. Még sose láttam ma reggelig. Nem, várjunk csak; tegnapig.

– Csodálatos lány – mondta Rutledge. – És olyan energikus!

– Túlságosan is – mondtam.

– Hát, lehet. Nos, örülök, hogy megismerhettem, Mr. Nelson. Jobb, ha megnézem, mit csinál Isobel és Wallace. A furgonban van ital és rágcsálnivaló, meg néhány kempingszék és pokróc. Egész éjjel itt leszünk, úgyhogy érezze magát otthon!

Itthon vagyok, gondoltam, ahogy a messzelátó fókuszát állítgattam. Rutledge ott hagyott, kis lépései olyan hangot adtak, mintha egy madár riadt volna fel. Már régóta nem fürkésztem az eget; megelégedtem egy két gyors pillantással, hogy ellenőrizzem, még a helyén van a Hold, a Vénusz, a jó öreg Orion meg a Tejút. Most, hogy semmi más látnivaló nem volt, kissé megszédültem. Úgy éreztem magam, mint aki évekig elvonón volt, most meg bezárták egy kocsmába. Az a fényes sáv a messzeségben, talán az volt Piedmont. És kettő, nem is, három repülőgép; gondolom, St. Louis felé tartottak. Megköszönhettem Miss Prissnek, hogy nem mondott el rólam mindent a professzornak, különben az még kihívta volna a rendőrséget, hogy vigyék el ezt a habókos öregembert. Azon tűnődtem, hol lehet most Miss Priss. Rutledge és én is arra gondoltunk, hogy ő is kijön ma este, de honnan vettük? Mondott ilyesmit, vagy csak mi feltételeztük?

A tűztoronyra néztem, aminek fénye már nem is igazán villogott. Olyan volt inkább, mintha soha nem aludna el teljesen, csak erősödne és gyengülne; pulzálna, mint a szívverés. Mintha növekedett is volna, mintha egyre nagyobb részt foglalt volna el a látótérből. Annyira lefoglalt, hogy mit csinálhatnak ott a tűzoltók – ellenőrzik a berendezéseket, vagy a járőröző rangereknek jeleznek? hogy amikor a fény oldalra mozdult, észak felé, én is utánafordítottam a látcsövet, és egy pillanatra se akadtam fenn rajta, hogy a tűztorony sétára indult, amíg a Wallace fiú fel nem kiáltott.

– Itt van egy; oldalra tart!

A kutatók mind egyszerre kezdtek beszélni:

– Kamera bekapcsolva!

– Magnófelvevő bekapcsolva!

– Graviméter negatív!

Hallottam egy Polaroid gép kattogását és zúgását, ahogy valamelyikük egymás után lőtte a képeket. Ami engem illet, követtem a fényt, amíg csak le nem bukott egy távoli hegy mögött, mint egy lassan pattogó luftballon. Közben végig pulzált. A hangzavar után most mindenki elcsendesült, nézte a fényt, és a műszerekkel babrált. Aztán a professzor ezt suttogta a fülembe:

– Ismerősnek tűnik, Mr. Nelson?

Hát, biztos nem Bob Solomon űrhajója volt, de tudtam, hogy Rutledge nem is rá gondol.

– A lidércfények, amiket én láttam, alacsonyabban voltak – mondtam. – Néha a fák előtt, de legtöbbször a földön. Ez ugyanúgy mozog, de jó harminc méter magasan lehet.

– Talán – suttogta Rutledge. – Talán nem.

A látvány becsapós lehet. Hohó! – kiáltotta, mert a lassan pattogó fény újra az égre szökkent. Egy pillanatig magasan ragyogott, aztán ismét lebukott a hegylánc vonalába, aztán megint fel, végig a hegyoldal mellett. A tó felé tartott, és felénk.

– Gravitációs mező? – kérdezte a professzor.

– Változatlan – mondta a lány.

– Figyeld tovább!

A fény kettévált, aztán háromfelé. Mindhárom fény felénk indult.

– Itt jönnek, itt jönnek!

Nem tudtam mind a hármat a távcső látóterében tartani, úgyhogy azt követtem, ami egyenesen felénk jött. Ahogy elhaladt a fák csúcsa fölött, megvilágította őket, mint egy helikopter reflektora. De motorzúgást nem hallottunk, csak a levelek susogását a fuvallatban és a fényképezőgép kattogását. Még Bob Solomon hajója is több zajt csapott: mélyen búgott repülés közben, mint a ventilátorok a csirketelepen. A mostani fény alakját nehéz volt kivenni, mert folyamatosan pulzált, és a széleinél egyszerűen elhalványult, ráadásul mozgott is. Repülés közben kék-fehér volt, de amikor megállt, pirosán villogott. Néztem, ahogy a fény lebucskázik a tó távolabbi partjához. Aztán nagyon fényeset villant, és eltűnt. Még épp időben kaptam oda a messzelátót, hogy lássam, ahogy a másik kettő is eltűnik a vízben, és kialszik a fényük; de az egyik utoljára még egy kisebb tűzgömböt indított el felénk a víz színén. Amikor lelassult, az is elsüllyedt, mintha egy gyerek kacsázott volna a tavon. Nem csobbant egyáltalán, de még néhány pillanatig látszott a víz alatt, amíg aztán teljesen el nem tűnt.

– Lenyűgöző! – mondta Isobel.

– Hát igen, ez már valami! – tette hozzá Wallace. – Bárcsak lenne egy csónakunk! Legközelebb hozhatunk csónakot, professzor? Hé, miért van ilyen világos?

– Jön fel a Hold – mondta Isobel. – Látod az árnyékunkat?

Mindannyian hosszú árnyékot vetettünk, ami átvetült a mellvédfalon, a tó irányába. Azt hallottam, hogy holdárnyékot vetni szerencsét hoz, de mielőtt bármit tehettem volna, megszólalt a professzor:

– Az nem a Hold.

A professzor a tóval ellentétes irányba nézett, a fényforrás felé. Mögöttünk egy fényes pont úszott a fák mögött; akkora volt, mint egy ház. A fák ágain fénypászmák törtek át, de aztán a fénypont egyre nagyobb lett, leszállt a föld közelében a kavicsos út felett, és már nem szűrték meg a fák. Olyan volt, mint egy hatalmas, lefelé fordított tál. Nyolc méter magas, huszonöt széles lehetett. Belül minden fényes volt, akár egy üvegharang, egy megvilágított akvárium. Csak lebegett, lassan úszott végig a föld fölött. A fénykupola fölött nem volt se reflektor, se helikopter, csak az éjjeli ég és a csillagok.

– Wallace, fordítsd meg a kamerát, az isten szerelmére!

– A műszerek semmit nem jeleznek, professzor. Mintha ott se lenne.

– Talán nincs is. Ne, Mr. Nelson! Maradjon ott!

De én már elindultam felé, a látcső az oldalamon fityegett, és a combomnak ütődött menet közben. Beléptem a fénybe. Nem éreztem semmit, se csiklandozást, se meleget, ahogy egy asztali lámpa se melegíti fel a szobát. Azonban belül máshogy éreztem magam, nagyon máshogy. Ahogy a fényben álltam, nyugodtabbnak és könnyebbnek tűntem, mint hosszú évek óta bármikor – otthonosabb érzés volt, mintha a saját farmomon lettem volna. Ahogy a fény lassan elmozdult fölülem, én is elindultam ugyanarra, hogy benne maradjak, amíg lehet.

A többiek pont az ellenkezőjét tették. Hátrarebbentek a fal felé, hogy elkerüljék, de nem volt hová menniük, úgyhogy néhány pillanat múlva már ők hárman is a fényben álltak, a teleszkópjaikkal, műszereikkel, kempingszékeikkel, állványaikkal együtt. Most nézhettem meg őket először alaposan. Wallace-nek hippifrizurája volt, és horgas orra, meg jó nagy lába. A professzor öregebb volt, mint gondoltam, de hozzám képest még csak ifjonc. Nagy hasa volt, amit az itteni népek befektetésnek hívnak; látszott, hogy ő már régen gyűjtögeti. Isobel hosszú, zsíros hajára ráfért volna egy mosás. A lánynak nagy feneke volt, és vastag keretes szemüvege, mint egy hegesztőé. Mindent egybevetve azért helyes kis hölgy volt. A fényben egyikünk se vetett árnyékot.

Felnéztem, és láttam az éjszakai égboltot, sőt még a csillagokat is, de mintha szappanbuborékon vagy hóesésen keresztül néztem volna őket. Volt valami köztem és az ég között, amit nem tudtam kitapintani, sőt nem is láttam. De nem álltam meg, amíg a derékmagas kilátófalba nem ütköztem. A fénycsóva persze továbbment, és kikerültem belőle. A fény élesen elvált a sötéttől, én pedig majdnem átvetettem magam a falon, hogy kövessem, de a domboldal meredek volt, és sűrű aljnövényzet fedte. Néhány másodpercig megfeszülve nyújtózkodtam, de aztán a fény ott hagyott engem, és megint rám borult a sötét. Úgy hajoltam a fal fölé, mint egy vízi hulla, ami fennakad egy ágon. Újra éreztem a tó felől fújó szellőt; eszerint eddig a levegő sem ment át a fénycsóván.

A kutatók is kikerültek a fényből, ami végighaladt a domboldal fölött, a forrása végig úgy nyolc méter magasan lebegett. Aztán leereszkedett, és lebukott a tóba, ami egyáltalán nem fodrozódott. A fény halványulni kezdett, először lassan, aztán egyre gyorsabban, amíg már nem is voltam biztos benne, hogy látom. Végül teljesen eltűnt.

A professzor képen csapkodta magát, mintha aftershave-et tenne fel.

– Nincsenek égésnyomok, hála istennek – mondta. – Ti hogy érzitek magatokat?

A másik kettő is megpaskolta az arcát.

– Jól vagyok.

– Én is – mondta Isobel. – A Geiger-számláló se mutatott semmit.

Hogy én hogy éreztem magam? Táncra akartam perdüli, szökellni és kiabálni volt kedvem. A szemem könnybe lábadt, mintha menten sírva fakadnék. Úgy meresztettem a szemem a tóra, mintha lyukat akarnék fúrni bele, mintha pusztán az akaratommal fel tudnám emelni a fényt.

– Köszönöm – suttogtam. Nem ima volt ez, nem is szántam senkinek, csak nyugtáztam valamit, amit már elfeledtem, mint amikor kitépnek egy oldalt a naptárból, vagy átforgatják a kukoricás földjét.

A többiekhez fordultam, és örültem, hogy végre beszélhettem valakivel, végre megoszthattam valakivel ezt a sok érzést. Ám legnagyobb meglepetésemre a kutatók csak műszertől műszerig futkostak, fotofoszforenciáról, gázkitörésekről meg elektromágneses mezőkről beszéltek; semmit nem értettem belőle. Hol voltak eddig? Lemaradtak az egészről? Évek óta először úgy éreztem, el kell mondanom nekik, mint láttam, mit éreztem és gondoltam, az egész történetet. Segítene nekik. Lecsillapítaná őket.

Odamentem hozzájuk, kitártam a kezem. Meg akartam nyugtatni őket, felhívni magamra a figyelmüket.

– Ó, köszönöm, Mr. Nelson – mondta a professzor. Kinyúlt, és megragadta a kezemben fityegő látcsövet. – Hadd vegyem ezt el! Nos, mondhatom, maga szerencsét hozott nekünk, nem igaz, Isobel? Micsoda látvány volt, különösen a második! Mint a Bahia Kino Light a Kaliforniai-öbölben, csak ez mozgott! Talán ionizálta a levegőt, de nem volt Geiger-aktivitás. Hmm… Talán alacsony feszültség? – Megpaskolta a zsebeit. – A következő szeánszunkra be kell vásárolnom. Talán egy hordozható Curran-számlálót…

Megragadtam a karját.

– Láttam!

– Igen, nos, mindannyian láttuk, Mr. Nelson. Fantasztikus jelenség, mintha a távoli és a közeli fények kapcsolatban lettek volna. Együttes megjelenésük nem lehet a véletlen műve. Isobel majd leírja az ön megfigyeléseit, de most, ha megbocsát…

– Nem ma éjjel – mondtam. – És nem a fényre gondolok. Láttam az űrhajót, egy igazi repülő csészealjat, még 1956-ban. A Mountain View-tól nyugatra fekvő farmomon. Arrafelé – mutattam. – Rám világított egy fénysugárral, ami után könnyűnek éreztem magam, és nem fájt semmim. És ezt hallgassák: nem is csak egyszer láttam a csészealjat. Vissza- és visszatért.

A professzor hátrálni kezdett.

– Mr. Nelson, ön igazán nem…

– És a pilótával is találkoztam – folytattam.

– Kiszállt a csészealjból, hogy beszéljen velem. Igen, velem. Embernek nézett ki, mint maga meg én, csak jobb képű volt. Úgy nézett ki, mint az a fickó a Csatakiáltásban, Tab Hunter. Be is mutatkozott, a neve…

– Mr. Nelson. – A hajnali derengés egyre erősödött, mindent tompa, szürkés fénybe vonva, és láttam, hogy Rutledge grimaszol.

– Kérem. Hosszú és stresszes éjszakája volt.

Bizonyára fáradt, és remélem, megbocsát, de már nem fiatal. Amit mond, annak semmi értelme.

– Semmi értelme! – kiabáltam. – Talán annak, amit most láttunk, van értelme?!

– Elismerem, hogy nincs mindenre magyarázatunk, de amit láttunk, azok csak fények voltak, Mr. Nelson, csak fények. Semmi nyoma intelligenciának, sem repülő eszköznek. A legénységről nem is beszélve. Kis zöld emberkék sehol, ahogy szürkék se. A holdbéli Tab Hunter-rel se találkoztam.

– A Marson élt – mondtam. – És úgy hívták, hogy Bob Solomon.

A professzor bambán bámult rám. A Wallace fiú is engem nézett, és majdnem orra bukott, ahogy azt a sok műszert egyensúlyozta a karjában. A lány csak megrázta a fejét, megfordult, és besétált az erdőbe.

– Mindent leírtam egy kis könyvbe – folytattam. – Vagyis nem én írtam le. Inkább csak elmondtam, és fizettem egy könyvtárosnőnek, hogy gépelje le. Van egy példány a pick-upomban is. Hadd hozzam ide, csak egy másodperc.

– Mr. Nelson – mondta megint a professzor. – Nagyon sajnálom, igazán. Ha ír nekem az egyetemre, és elküldi a címét, akkor gondoskodom róla, hogy megkapja a cikkünket, már ha megjelenik. Mindig szívesen vesszük, ha egy laikus érdeklődik a munkánk iránt. De most meg kell kérnem, hogy távozzon.

– Távozni? De a lány azt mondta, hogy segíthetek magunknak!

– Az még azelőtt volt, hogy elmondta a… tévképzeteit – mondta Rutledge. – Kérem, értse meg, mit szeretnék elérni! Hynekhez, Vallee-hez és Maccabee-hez hasonlóan azért dolgozom, hogy ezeket a kutatásokat komoly tudományágként fogadtassam el. Szeretnék egy olyan szakterületet kialakítani, ami teljesen új, ahol Isobel és a társai nyugodtan dolgozhatnak és publikálhatnak anélkül, hogy gúny tárgyává tennék őket. És akkor jön maga, és előadja ezt a badarságot a jóképű űrlényről, akit Bobnak hívnak! Gondolhatja, hogy hangzik ez. Szegény lányt gúnyolódások céltáblájává tenné!

– Már nem akar meginterjúvolni?

– Meginterjúvolni! Ember, hallja, amit [mond? Neki már az is karriergyilkosság lenne, j ha együtt látnák magával! Kérem, Mr. Nelson, mielőtt a nap felkel, tegye, amit kell: üljön be az autójába, és menjen haza!

Egyre jobban felment bennem a pumpa. Ökölbe szorult a kezem. Elfordultam a professzortól, és a fiúra mutattam.

– Te! – üvöltöttem.

Az megdermedt, mintha fegyvert fogtam volna rá.

– Csináltál fényképeket azzal a Polaroiddal?

– kérdeztem.

– Néhányat, uram – mondta, de a professzor a szavába vágott.

– Ne válaszolj!

– Hol vannak? – kérdeztem. – Látni akarom őket!

A fiú mögött egy kártyaasztal volt, rajta füzetekkel, Mountain Dew-üvegekkel és a Polaroiddal. Mellette ott voltak a képek. Az asztal j felé indultam, de a professzor az utamba állt behúzott nyakkal és kinyújtott kézzel, mintha birkózni akarna.

– Maradjon távol a műszerektől! – mondta.

A fiú visszaszaladt az asztalhoz, és felnyalábolta a fotókat. Közben ki akartam kerülni a professzort, de megint elém állt.

– Látni akarom a fotókat, fiam! – mondtam.

– Mr. Nelson, menjen haza! Wallace, helyezd biztonságba a képeket!

Wallace szétnézett, mintha nem egészen tudná, hogy lehet valamit „biztonságba helyezni” itt a szabadban, aztán elkezdte betömködni a fotókat a zsebébe. Végül mindet benyomta; a fényképek sarkai komikusán meredeztek a nadrágjából, de két fotó a földre esett. Aztán Wallace felkapott egy kempingszéket, és maga elé tartotta, mint valami oroszlánszelídítő. A szék aljára a „A CUMBEE HALOTTASHÁZ TULAJDONA” felirat volt bélyegezve.

Lehajoltam, felvettem egy követ, és felemeltem, mintha el akarnám hajítani. A fiú hátrahőkölt, én pedig már meg is bántam, hogy megijesztettem. Megfordultam, és úgy tettem, mintha a professzort akarnám megdobni; kicsit jobb kedvem lett, amikor ő is hátrahőkölt. Aztán a legnagyobb teleszkóp felé fordultam, és megint meglóbáltam a követ. Ez volt a legjobb, mert a fiú és a professzor is ordibálni kezdett, és még csak nem is értelmes szavakat; a fiú csak valami vinnyogásfélét, a professzor meg ugatásszerű hangot adott.

– A képeket, a képeket! – kiabáltam. – Az embereknek képek kellenek! Annak idején egy szavamat sem hitték, mert az első látogatások alatt még nem volt fényképezőgépem, amikor pedig béreltem egy Brownie-t, és magammal vittem a Vénuszra, egy kép se sikerült! A Rexallnál azt mondták, mindegyik túl lett exponálva. Azóta se szórakoztam képekkel, de most el fogok vinni egyet magammal, vagy istenemre, kibököm a szemét ennek a messzelátónak itt, csak figyeljék! Ne közelíts azzal a székkel, fiam! Tedd csak le szépen! – Felvettem egy másik követ is, úgyhogy most mindkét kezemben volt egy-egy. Jó érzés volt. összecsaptam őket, mintha egy ló topogna a patáival, és odamentem a teleszkóp nézőkés végéhez, ahol a finom beállító műszerek voltak, mert úgy tűnt, az a gyenge pont. A két kővel közrefogtam a teleszkópot, mintha össze akarnám őket csapni, hogy összezúzzam a műszert. Vicsorítottam, és megpróbáltam félelmetesnek tűnni, ami nem volt könnyű, mert most, hogy már reggel volt, iszonyatosan kellett vizelnem. De bevált, mert Wallace letette a széket. Isobel pont ekkor jött ki az erdőből.

Épp a blúzát tűrte a nadrágjába, nyilván őt is a természet szólította el. Amikor észrevett minket, ahogy mozdulatlanul állunk, megdermedt; fél keze még mindig a nadrágjában volt, a háta mögött. A szemüveg által felnagyított szeméből látszott, hogy értelmes lány.

– Mi folyik itt? – kérdezte. Metszőfogai előredőltek, mint egy mókusnak.

– Látni akarom a képeket! – mondtam.

– Isobel – szólt a professzor. – Menj le a horgászboltba, és hívd a rendőrséget! – Felvett egy tölgyfaágat, megbecsülte a súlyát, aztán elkezdte letöredezni róla a kisebb gallyakat, mintha ezzel elérne valamit. – Futás, ez az! Wallace és én kézben tartjuk a dolgokat.

– A fenét tartjuk – mondta Wallace. – Ha egy összetört teleszkópot viszek vissza, búcsút mondhatok az ösztöndíjamnak!

– Ne vinnyogj már! – mondta Isobel, és az asztalhoz sétált, rendbe hozta a ruházatát. A képek persze már nem voltak ott, de aztán észrevette azt a kettőt, ami Wallace lábánál hevert a földön. Felvette az egyiket, odajött hozzám, és felém nyújtotta.

– Isobel, ne add oda! – mondta a professzor! – Az egyetem tulajdona!

– Tessék, Mr. Nelson – mondta. – Fogja, és menjen, rendben?

Nem mertem megmozdulni, nehogy a nadrágomba vizeljek. Könnybe lábadt a szemem. Végül az egyik követ ledobtam, elvettem a fényképet, és rá se nézve beraktam az overallom zsebébe.

– Köszönöm – mondtam. A másik követ minden ok nélkül felé nyújtottam, ő pedig minden ok nélkül elvette. Megfordultam, és a kocsim felé siettem, remélve, hogy legalább addig kibírom, amíg az erdőig eljutok, de félúton feladtam, háttal a többieknek lehúztam a sliccem, és megkönnyebbült nyögéssel vízesésnyi sugarat indítottam útnak, ami ráfröcskölt még a magnófelvevő dobozára is.

Hallottam, hogy a professzor felkiált mögöttem.

– Ó, Mr. Nelson! Ez igazán nagyon illetlen!

– Bocsánat! – kiabáltam. – Esküszöm, nem volt szándékos! Már majdnem felrobbantam! – Megpróbálhattam volna jobban célozni, hogy eltaláljak egy-két istenverte műszert, de már évek óta nem tudtam túl messzire vizelni. Inkább csak kifolyt, mintha kihúztak volna egy dugót. Csak vizeltem és vizeltem, még a szemem is fennakadt, olyan jó volt („Menjen innen, Mr. Nelson!”, kiabálta közben Isobel), és ahogy kis tócsa kezdett összegyűlni a lábamnál, és vékony erecskék indultak ki belőle, észrevettem egy csónakos horgászt a tó közepén, aki épp ott dobta be a csalit, ahol a lidércfény eltűnt az éjszaka. Nem láttam jól, de azt ki tudtam venni, hogy minket néz, a csónakja pedig lassan himbálózik a vízen. A tó csillogó vize mintha gyorsan folyt volna mellette, pedig a csónak alig mozgott, de hát ilyen a víz a napsütésben.

– Ha tudná, mi van a tó mélyén, nem enné meg az itt fogott halat – kiáltottam oda.

Csak egy sörösdoboz kattanását és egy szisszenést hallottam válaszul, amit olyan hangosan hozott a víz, mint egy tűzijáték-rakéta robbanását. A fickó eldobta a nyitót, és felénk emelte a dobozt, mintha azt üzenné: „egészségükre”, aztán nagyot kortyolt az italból.

Nagy sokára végeztem a vizeléssel, és cipzáramat fel sem húzva sántikáltam a kocsimhoz. Most, hogy megkönnyebbültem, vidámnak, könnyűnek és kimerültnek éreztem magam. Arra gondoltam, vajon hazaérek-e egyáltalán, mielőtt elalszom.

– Isobel – mondta a professzor mögöttem –, megkértelek, hogy hívd a rendőrséget.

– Ó, az ég szerelmére, hagyja már, professzor! – mondta a lány. – Az már tényleg magára vetne rossz fényt. Wallace, segíts egy kicsit!

Bemásztam a pick-upomba, becsaptam az ajtót, és leeresztettem az ablakot – már nem kellett tekerni, egyszerűen lecsúszott, és két kézzel kellett visszaemelni. Beröffentettem a motort, aztán elhajtottam, magam mögött hagyva a hörcsögfogú lányt, az 0 lábú fiút, a botot szorongató professzort meg a horgászt, aki épp a reggeli sörét itta a titokzatos tavon. Még elkaptam a reggeli nap utolsó visszatükröződését a vízen, ahogy behajtottam az erdőbe az országút felé. A fák ágai között áttört a fény, és táncoló fénypászmákat vetett a rozsdás motorházra, a törött műszerfalra meg a kinyúlt overallomra. Van olyan fény, amit könnyű megmagyarázni. Kihalásztam a Polaroid-képet a zsebemből, és a szemem elé tartottam vezetés közben. Nem láttam mást, csak a fényes, fehér semmit, mintha a fiú egy százwattos izzót fényképezett volna két centiről. Kihajítottam a képet az ablakon. Egy újabb használhatatlan kép, akár a Vénuszon. Vicces: a papírdarab pattogott egy kicsit az úton, aztán megállapodott a közepén, épp úgy tükrözve a fényt, hogy látható volt a visszapillantóból, mintha csak egy üvegszilánk lenne a földön. Aztán elértem az országutat, kiraktam az indexet, ami klattyogva jelezte a külvilágnak, hogy jobbra fordulok, hazafelé.

 

Még aznap délelőtt kiültem a verandára, és ott vártam őt. Az éjszakai program nem segített rajtam; ugyanolyan cefetül éreztem magam, mint amikor évekig bámultam az eget a pajta fölött, de ezúttal elég volt, hogy egy ideig néztem a rododendronokat, és hamarosan megjelent a nő. Integetve lépett ki a bokrok közül. Vidám volt, mint mindig, annak ellenére, hogy elég sokat kellett gyalogolnia a meredek felhajtón, de nem is hibáztattam, hogy nem akarja megkarcolni a kocsiját a szűkén növő bokrokkal. Egy nap majd összenőnek, összefonják ágaikat, mintha kezek lennének, én pedig el leszek vágva a világtól, mint egy tündérmesében. De még nem voltam elvágva, mert jött Miss Priss, a térd fölött végződő csizmájában és olyan miniruhában, ami szinte nem is takart semmit. Ma piros-feketét viselt, még az a bolondos, csészealj alakú sapka is piros volt, közepén egy fekete gombbal. Dobozos üdítőt kortyolgatott szívószállal.

– Egyszerűen imádom a narancslét – mondta. – Amikor úton vagyok, nem tudok betelni vele. Hoztam egyet magának is. Felém nyújtotta a dobozt, én pedig elvettem. Aztán megmutatta, hogy kell kibontani a szívószálat és lyukat ütni a dobozon. Egy ideig csak ültünk egymás mellett, és szürcsöltük az italt. Nem szóltam semmit, csak kortyoltam egyet, visszanéztem Donald kacsára a dobozról, aztán kortyoltam még egyet. Végül egy hosszú szörcsögés jelezte, hogy Miss Priss kiitta a doboz tartalmát. Felém fordult.

– Eljutott a tóhoz múlt éjjel?

– Igen, kisasszony.

– Látott valamit?

A narancslé híg volt, és furcsa utóízű, de kellemesen szétáradt a testemben, úgyhogy tovább szívogattam.

– Nem láttam semmit se – mondtam. Hirtelen ránéztem. – Magát se láttam, ami azt illeti.

– Igen, nagyon sajnálom. A főnökeim más feladatot adtak. Amikor terepen vagyok, nem én rendelkezem az időmmel. – Most ő nézett az én szemembe. – Biztosan nem látott semmit?

Megráztam a fejem, és kiszívtam az utolsó korty narancslét is.

– Semmit, amire dr. Rutledge ne tudna találni valami magyarázatot – mondtam. – Semmit, amiről szabad lenne beszélni.

– Hogy jöttek ki Rutledge-dzsal?

– Jól – mondtam. – Már amikor nem akart megverni egy bottal, én meg nem pisiltem a műszereire. Viszont érdeklődött maga után. Magával szívesebben kirándult volna a sötét erdőbe.

– Megpróbálom felhívni, mielőtt elmegyek.

– Hová?

A kalapját kezdte rendezgetni.

– Haza. A megbízásomnak vége.

– Mindent megkapott, amiért idejött?

– Igen, azt hiszem. Magának köszönhetem.

– Hát, semmiség – mondtam. Felé fordultam, és ránéztem. – Nekem nincs meg mindenem, amire szükségem van. Mert ami nekem kell, az nem itt, a Földön van. Ott van odafent, valahol, ahova nem juthatok el többé. Hát nem idegesítő? Mégis elégedett voltam az életemmel két nappal ezelőttig, amikor jött maga, és felkavarta a régi emlékeket. Múlt éjjel szemhunyásnyit se aludtam, és most se vagyok álmos. Csak az éjszakát várom, és hogy mit láthatok még.

– De hisz ez jó dolog! – mondta ő. – Tartsa csak nyitva a szemét, Mr. Nelson! Már sok mindent látott eddig is, de biztos nem utoljára. – Megütögette a karom a szívószállal. – Hiszek magában – mondta. – Eleinte nem voltam biztos benne, hogy még mindig őrzi-e a hitét. Azért jöttem, hogy megnézzem. És már látom, hogy igen; legalábbis a maga módján.

– Nincs már nekem hitem – mondtam. – Kiöregedtem belőle.

Felállt.

– Jaj, ugyan már! – mondta. – Múlt éjszaka nem úgy tűnt. A többiek megpróbáltak elhúzódni a fénytől, de maga nem, Mr. Nelson. Maga nem. – Az üdítősdobozt letette mellém a lépcsőre. – Kidobná nekem? Mennem kell. – Kezet nyújtott. Kézfogása meleg volt, és erős. Nekem is erőt adott, hogy felálljak. A szemébe néztem, és azt mondtam:

– Mindent csak kitaláltam. Bőt, a Vénusz- és Mars-utazásokat, a meggyógyított lumbágót. Kitalált történet, minden egyes istenverte részlete.

És ezt őszintén mondtam. Bob Solomon bocsássa meg: ahogy kimondtam, hittem is benne.

Rám pillantott, tágra nyílt szemmel. Nézett néhány másodpercig, olyan tekintettel, mint az gyerek, akinek megmondtam, hogy a Mikulás nem jön vissza soha többé. Aztán kihúzta magát, szomorkás mosollyal felém lépett, két kezét az overallomnak támasztva lábujjhegyre állt, és arcon csókolt, ahogy a nagypapákat szokás. Aztán becsúsztatott valamit a zsebembe.

– Nem ezt hallottam az Enceladuson – súgta. Megveregette a zsebemet. – Az elérhetőségem, ha szüksége lenne rám. De nem lesz. – Kilépett az udvarra, és a jegyzetfüzetét lóbálva elsétált. Még visszaszólt a válla felett: – Tudja, mi kell magának, Mr. Nelson? Egy kutya. A kutya jó szolgálatot tesz a farmon. Fennmarad magával késő éjszaka, maga mellé fekszik, melegen tartja. Tartsa nyitva a szemét! Sose tudhatja, mikor jön erre egy kóbor jószág.

Megkerülte a bokrokat, és eltűnt. Felvettem az üres Donald kacsás dobozokat, és épp be akartam vinni őket, amikor egy férfi hangját hallottam meg.

– Mr. Buck Nelson?

Egy vékony nyakkendős, szarukeretes szemüvegű fiatalember állt a felhajtón, pont ott, ahol Miss Priss – vagyis Miss Rains, csak megérdemli, hogy a nevén szólítsam – állt nem sokkal azelőtt. A fickó felém sétált, az egyik kezét felém nyújtotta, a másikkal pedig farmerkabátja zsebébe nyúlt. Kivett egy hosszú, lapos jegyzetfüzetet.

– A nevem Matt Ketchum – mondta és örülök, hogy megtaláltam. Az Associated Press újságírója vagyok, és az 1950-es ufóészlelések még élő alanyairól írok cikket.

Félbeszakítottam.

– Jaj, már megint! A fenébe is, most mondtam el mindent Miss Rainsnek. ő is az AP-nek dolgozik.

Értetlen tekintettel húzta vissza a kezét.

A felhajtóra mutattam.

– Jó reggelt! Két perce se volt, hogy elmentek egymás mellett a felhajtón! Csinos kislány piros-feketében, magas szárú csizmában. Miss Rains vagy Hanes, vagy valami ilyesmi.

– Mr. Nelson, elnézést, de lemaradtam. Nem dolgozom semmilyen Rainsszel vagy Hanesszel, és rajtam kívül nem küldtek ide senkit. A felhajtón se láttam egy lelket se. Sőt, az országút mellett se parkolt autó. – Félreszegte a fejét, és szánakozóan nézett rám. – Biztos, hogy nem egy másik napon történt, uram?

– De ő… – mondtam, és az overallom zsebébe nyúltam, de valami miatt nem mondtam, hogy meghagyta a névjegykártyáját. A zsebemből furcsa meleg áradt, mintha egy darab parázsló szenet tettek volna bele.

– Talán egy másik hírügynökségnek dolgozott, az UP-nek vagy a Post-Dispatchnek. Remélem, nem előzött meg valaki már megint. Nem lennék meglepve, most, hogy kijött az új Spielberg-film.

Most először néztem meg alaposan.

– Hol van az Enceladus?

– Hogy mondja, kérem?

Újra megkérdeztem, lassan szótagolva, mintha süket lenne.

– Nos, nem tudom, uram. Nem ismerem.

Elgondolkodtam.

– Ha jól emlékszem – mondtam félig magamnak –, az a Szaturnusz egyik holdja. – Hogy kicsit megtornásztassam a memóriámat, jobb kezemet ökölbe szorítottam, az volt a Szaturnusz, bal hüvelykujjammal pedig leírtam pár kört körülötte.

– Kicsit távolabb van tőle, ahol a gyűrűk már nem olyan sűrűek. A tizenharmadik, vagy talán a tizennegyedik hold.

A férfi csak bámult rám. Lesajnáló pillantást vetettem rá, megráztam a fejem, és azt mondtam:

– Maga aztán nem valami jól értesült, ha még ezt se tudja, szavamra!

Megköszörülte a torkát.

– Nos, Mr. Nelson, ahogy már mondtam, interjút készítek az összes alannyal, akit csak megtalálok, mint George Van Tasséi vagy Orfeo Angelucci…

– Igen, meg Truman Bethurum, meg a többi – mondtam. – A lány is beszélt velük.

– Bethurum? – ismételte. Felcsapta a jegyzetfüzetét. – Az az útépítő munkás, aki egy nevadai fennsíkon találkozott az űrlényekkel?

– Az bizony.

Aggodalmas pillantást vetett rám.

– Hm, Mr. Nelson, biztosan félreértette őt. Truman Bethurum 1969-ben meghalt. Már nyolc éve halott, uram.

Csak álltam ott, néztem a rododendront, és lelki szemeim előtt megjelent a csinos arc és a kerek kalap, és hallottam a csilingelő hangját, mintha könyvből tanulta volna az angolt.

Megfordultam, bementem a házba. A szúnyoghálót becsaptam magam mögött, a faajtóval nem törődtem.

– Mr. Nelson?

A zsebem már égetett. A sufniba mentem, és felkapcsoltam a villanyt. Minden ott hevert a padlón, ahol hagytam. Félretoltam Marilynt meg az összes újságot, és a könyveket kezdtem böngészni.

– Mr. Nelson? – A hang egyre közelebbről jött, már a házban volt, mint egy lidércfény.

És ott volt: Egy repülő csészealj fedélzetén, Truman Bethurum könyve. Végigpörgettem a lapokat, csak a képeket néztem meg, amíg meg nem láttam őt: fekete haj, nagy, barna szem, hegyes áll, kerek kalap. Az öreg Truman rajza volt Aura Rhanes kapitányról, a szexi űrnővérről a Clarion bolygóról, aki tizenegyszer látogatta meg őt piros-fekete uniformisában, és még a hálószobájába is bement, olyan sokszor, hogy Mrs. Bethurum féltékeny lett, és elvált. Hallottam, hogy az öreg Truman a vége felé asszisztensnőket vett fel, hogy megválaszolják a leveleit, és átvegyék a neki szóló üzeneteket. Az asszisztensnők kiválasztásának egyetlen feltétele volt: hasonlítsanak Aura Rhanesre.

– Mr. Nelson? – szólt az ifjú Ketchum az ajtóból. – Jól van?

Leejtettem a könyvet, és felálltam.

– Soha jobban, fiam. Megbocsát? El kell mennem valahova. – Rácsuktam az ajtót, elhúztam egy könyvespolcot, hogy kinn tartsam, és kivettem Miss Rhanes kártyáját a zsebemből. Már olyan forró volt, hogy alig tudtam megfogni. Nem volt rajta semmi írás, csak egy fényes ezüstlap volt, ami visszatükrözte a saját arcom… és volt valami az arcom mögött, valami, a kártyán belül. Egy mozgó, ezüstös feketeség, mintha csillagok rohannának felém, én pedig csak bámultam a kártyát, hogy lássam, mi az. A tükörképem eltűnt róla, a kártya szélei pedig kinyíltak, és a kártya már inkább ablak volt, egy nagy ablak, aztán már egy ajtó, amin átmentem anélkül, hogy egyet is léptem volna. Aztán magányos furulyaszót hallottam, nem talpalávalót, inkább amolyan lassút és szomorkását, miközben a csillagok körülöttem kavarogtak. Egy gyűrűs bolygó úszott be a látóterembe, a gyűrűket először csak oldalról láttam, majd felém dőltek, egyre vastagabbak lettek, ahogy közeledtem, aztán elváltak egymástól, mint egy ásványkő csíkjai, mint valami kősivatag lenn, délen; csakhogy rengeteg kő volt, és nagyon közel voltak egymáshoz. Közéjük zuhantam, mint a hangya a kavicsos úton, de egy pillanat múlva már egy fényes pont felé tartottam. Egyre gyorsabban és gyorsabban repültem felé, az pedig egyre nagyobb lett; körteformává vált, mint egy villanykörte. Hosszú, csillogó vonal nyúlt ki felém, mintha egy űrlift lett volna, vagy mint egy lánc, aztán a Hold átváltozott a sufniban lógó villanykörtévé. Én meg csak bámultam a lámpafénybe, szemem káprázott és sajgott, a fejem megfájdult. A kártya hangtalanul kihullott az ujjaim közül, a lábam pedig még mindig mozgott, pedig a furulyaszó már elhallgatott. Csak a dörömbölést, az ugatást meg az ifjú Ketchum kiáltását hallottam:

– Hé, Mr. Nelson! Ez a maga kutyája?

Hidy Mátyás fordítása